Úton
Eu sou nova na cidade!
Megjelent: Campus Mundi
Egy szó. Egy hatásvadász félmondat. Mindig valami ilyesmit keresek, mikor írok vagy emberek előtt kell beszélnem. Először mindig ezzel a szóval kezdem, és jelentőségteljes szünetet tartok, hogy mindenki tudja: most valami elkezdődött. De ebben az esetben én magam sem tudom megállapítani, hogy mi kezdődött el, mikor és hogy egyáltalán elkezdődött-e. Vannak emberek, akik egy kis lélekvesztőn átszelik az óceánt, az egyik kedves barátom velem egyszerre csomagolt, hogy beteljesítse nagy álmát és körbeutazza Szibériát. Ehhez képest én néha komolytalannak érzem magam, hiszen a pótjelentkezéskor döntöttem csak el, hogy a második félévben külföldi részképzésen szeretnék részt venni, és a Campus Mundi ösztöndíjat is csak hosszas rágódás után mertem megpályázni.
Az egyik felem lelkesen készült szerencsét próbálni, a hamubasült pogácsa helyett a beszállókártyákat és tartalék pulóvereket csomagolt a szigorúan a légitársaság igényeihez szabott méretű tarisznyájába, míg a másik teljes erővel húzta a vészféket és torkaszakadtából üvöltött. De végül felkerekedtem, igaz az úton nem kísértek jótanáccsal szolgáló öregemberek, tündérek és boszorkányok, és a kulacsomat is a reptér mosdójában töltöttem újra – az élet vize helyett egyszerű H2O-val. Cserébe viszont kaptam támogató családot és barátokat, szakmai segítséget és ösztöndíjat is (és nem mellesleg megspóroltam azt a horribilis összeget, amit egy palack ásványvízért elkérnek a repülőtéren), és hogy, hogy nem egyszer csak Portugália fővárosában találtam magam.
Akkor kezdődött volna, mikor Németországban, az éjszaka közepén először nyitottam meg az emailt, amiben vastagon szedve ott állt, hogy felvételt nyertem az Universidade de Nova Lisboa-ra, ahol egyszerre hallgathatok bölcsészettudományi és társadalomtudományi kurzusokat, több száz nemzetközi diákkal együtt? Amikor leültünk az utolsó kávéhoz, világmegváltó beszélgetéshez, családi ebédhez mielőtt elmegyek? Esetleg mikor a repülő ablakához nyomódva teljes eufóriában zokogtam, amikor életemben először elém tárult az óceán, kiegészülve a város látképével, a csillagokkal és néhány villámmal? (A mellettem ülő megszeppent német házaspártól ezúton is elnézést kérek.)
Talán agykéregszaggató önjelölt filozofálásnak fog hangzani, de legbelül én abban hiszek, hogy ezek közül egyik sem az igazi kezdet, ha van egyáltalán olyan. Lehet, hogy azért mondom ezt, mert úgy tűnik, mintha ezer éve fogtam volna neki az első dokumentum kitöltésének, amit számtalan igazolás, banki sorban állás és kétségbeesett telefonhívás követett. De inkább azért, mert mindig is kerestem az önkifejezés azon eszközeit, amivel nemcsak a magam, de mások számára is hitelesen megmutathatom, hogyan látom a világot. Hála a magasságosnak az idők során sokat finomodott az eszköztáram (bár a csipkebetétes trapézfarmernadrágról és társairól fennmaradt képek még sokáig kísérteni fognak valószínűleg)! Mivel most február 1-től június 30-ig a Campus Mundi részképzésemet töltöm Lisszabonban, amely előkelő helyet foglal el a bakancslistámon, úgy gondoltam, ennél jobb lehetőség aligha kínálkozhat arra, hogy kihívás elé állítsam magam, és minden nap három oldalt írjak. Egyrészt, hogy fejlesszem és karban tartsam a kreativitásomat, másrészt, mert annyi minden történik, amit meg szeretnék örökíteni. Egyik pillanatban még egy tetőteraszról nézed a naplementét, aztán hirtelen a parton találod magad, új ismerősökkel és multikulti vacsorameghívásokkal tele. A tájékozódást táblák helyett a számunkra oly’ szokatlan narancs- és citromfák segítik (a Lemon tree-t énekelni természetesen kötelező), de ha ez nem lenne elég, a portugál emberek szívesen sietnek a segítségedre! Rendszeresen elegyedek hosszas beszélgetésekbe vadidegen emberekkel, akár az utcán is, akik attól sem jönnek zavarba, hogy a portugáltudásom egyelőre a köszönöm, nem kérek műanyag zacskót jellegű formaságokig terjed ki. Sőt, a kommunikációs nehézségek áthidalása annyira nem akadály, hogy a rövidlátó taxisofőröm a legforgalmasabb négysávos út közepén nyomott satuféket, hogy az autóból kiugorva a fényszórónál bogarássza ki a cetlin lévő címet. Szóval az ország lépten-nyomon tartogat meglepetéseket, de ezen kívül van még egy fontos célom a beszámolók elkészítésével. A kiutazásom előtt sok olyan emberrel találkoztam, aki tele volt kétségekkel a cserefélévekkel kapcsolatban: mi lesz veled egyedül? ki lehet jönni a pénzből? megéri egyáltalán, ha szinte biztosan fogok sírni a tepertős túrós csusza után? stb. Amellett, hogy megosztom az örömeimet, a nehézségeimet és a felfedezéseimet, szeretnék informatív és gyakorlatias betekintést is adni a pénzbeosztás, az utazásszervezés, a pályázás és az egyéb praktikus dolgok rejtelmeibe, buzdítva a kétkedőket, hogy vágjanak bele egy olyan kalandba, amit úgy látszik lehetetlen megbánni!
Még csak két hete vagyok itt, de máris rengeteget tanultam kultúrákról, emberekről, barátságról, és arról, hogy sokszor a (nagy) szavak feleslegesek és nem azok számítanak igazán. De azért remélem, hogy egy-két hatásvadász félmondat sosem árthat! Mit gondoltok?
Nem hiszek a civilizációs csecsebecsékben. Különben is minden megvan, ami szükséges, és ha mégsem, hát mindenhol akadnak jóbarátok!
– Nick Grabowsky